Székelyudvarhely, 1902. december 29. – Budapest, 1977. július 5.

Mihály László Barna, a költő, regény-és drámaíró, újságíró Székelyudvarhelyen született, a székely anyavárosban, a Székely-támadt vár közelében. Itt töltötte gyermekéveit, kora fiatalságát. A szülőváros sajátos világa egész életére meghatározó volt. A középiskolát a római katólikus gimnáziumban végezte. Első költői sikereit a Trianon utáni viszonyok közt aratta. Tizenhét éves korában jelent meg első, Ősz című verse szülővárosában, a Tompa László szerkesztette Székely Közélet 1920. szeptember 12-i számában. Tizenkilenc-húszéves volt, s már egész Erdélyben, sőt azon túl is ismerték a kor hangulatát sajátosan kifejező verseit. Húszévesen ott állt a születő erdélyi irodalom bölcsőjénél Tamási Áronnal, báró Kemény Jánossal, és másokkal, akik 1923-ban Kolozsváron kiadták a Tizenegyek antológiáját. Ez volt a születő erdélyi magyar irodalom első nagy lélegzetvétele. Tizenhárom verse volt Mihály Lászlónak ebben a kiadványban. A Tizenegyek művész-csoportosulás adta ki első kötetét is, a Hóvirágokat, kb. két héttel az antológia megjelenése előtt. 1926-ban jött létre a helikoni írók közössége Marosvécsen, de azon a találkozón már nem lehetett ott Mihály László.

A sajátos erdélyi sors évekkel előbb elszakította szülőföldjétől. Mivel nem lehetett őt megtörni, száműzték szülőföldjéről, melynek gondjaival annyira összenőtt. 1923 őszén csendőröktől kísérve lépte át a nyugati határt. Vele ment daloló szíve és a Hóvirágok című verseskötet, amelyről oly nagy elismeréssel nyilatkozott volt Reményik Sándor, a kor erdélyi költőfejedelme. Budapesten telepedett le, ahol 1930-ban magyartörténelemszakos tanári oklevelet szerzett. Sorsa szürke kövek közé falazta be, nehezen szokta a nagyváros Bábel-rengetegét. Újabb versei a szülőföld utáni vágy, a szülőhazából való kirekesztettség érzésének jajkiáltásai. Második verseskötetét, a Hazavágyom! címűt a Budapesten tanuló diákok adták ki.

Ez 1926-ban két kiadást is megért. Bár megszerezte a magyar állampolgárságot, idegennek, mellőzöttnek érezte magát az anyaországban. Újságírásból élt, mindennapjait kitöltötte ez a nagyszerű intellektuális küzdelem, nehézségekkel tele gályarabi munka. De kitartóan sorjáznak további kötetei: Öröktűz (1928), Bíbor hajnalon (1933), Költő, ne félj! (1936), stb. Írásait katolikus erkölcsiség, a szülőföld iránti mély szeretet, erős honvágy, magyarságféltés jellemzi.

A II. világháború alatt egy ideig olaszországi sajtótudósító. Többször nyert ösztöndíjat olaszországi tartózkodásra. Az olasz kultúra és irodalom kiváló ismerője volt. Tökéletesen beszélt olaszul. Külön színfoltot jelentenek költészetében az ún. “római versek”. Róma német megszállását követően hazatért Budapestre. 1945 és 1949 között a fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa volt, 1949-től 1972-ig építőtelepi segédmunlkásként és éjjeliőrként biztosította a mindennapit a maga és felesége, Jánossy Margit írónő számára. A “felszabadulás”, 1945 után nem közölték a mélyen vallásos, az új rendszerrel kibékülni nem tudó költő verseit. Ezekre, köztük 56-os feljegyzéseire is, belügyisek tettek kezet. Várjuk művei előkerülését, újraközlését, hogy az utókor igaz értékekként olvashassa őket, s emlékezzen költőjükre, akinek hamvai feleségével együtt a székelyudvarhelyi római katolikus plébániatemplom mögötti sírban pihennek.

Sírkövük felirata: Jöhet tűz, víz, ezer csapás, a nemes érc sosem ég el. Velünk az Úr, s bármi viharban Jobban megerősödik a székely.