Marosvásárhely, 1852. szeptember 13. – Marosvásárhely, 1910. január 5.

A századvég legismertebb és legtiszteltebb novellistája volt. Írói pályáján Mikszáthtal csaknem egyidőben indul, műfaja is ugyanaz, írásművészete azonban nem mutat rokonságot a mikszáthi humorral. A mikszáthi derűt nála komor tónus helyettesíti. A tragikum az ő szemében az élet, a kisemberek mindennapjainak részévé válik. Erős hatással voltak rá az orosz prózaírók (különösen Jurgenyev). 1880 augusztusában ezt írja író barátainak, Jakab Ödönnek:”Jurgenyev írt az erdőről. Ő az erdőt ismerte. A vadakat és a madarakat. Én a városról írok. Ezt én ismerem: vadaival, madaraival egyetemben.” Novelláinak jó része az erdélyi kisváros világáról hoz hírt. A hajdani kisváros vigasztalanul fojtott légköréről, kicsinyes polgárairól, az élet perifériájára szorult törthitű kisembereiről, soha nem teljesült vágyakról, rögeszmés megszállottakról, hiú ábrándokat szövő szerelmesekről, kisszerű karrieristákról. A Keresztek (elbeszélések, 1882), és A fülemüle (regény, 1886) c. művei a polgári sértettség könyvei, a Mezőségi út (1884) c. naplója a szociális és erkölcsi nyomor dokumentuma, a Csulakok (elbeszélések, 1889) és a Jetti (elbeszélések, 1894) viszont már a dzsentri pusztulásának elégikus ábrázolásai.

Az én utcám (elbeszélések, 1886) és a Vidéki emberek (elbeszélések, 1898) humorában mindig ott van a gyengeség és a tehetetlenség tragédiája. Félig székely, félig örmény származású, jómódú, népes kereskedőcsalád fiaként gondtalanságot biztosító vagyont örökölt. Középiskoláit a kolozsvári piaristáknál kezdte, majd a székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnáziumban fejezte be 1870-ben. Az utolsó középiskolai osztályát itt végző Petelei István korábbi sikertelen önképzőköri próbálgatások után a gimnázium padjaiban készült eljövendő írói pályájára. Beiratkozott a budapesti műegyetemre, de csakhamar a bölcsészeti kart választotta. 1872-től filozófiai tanulmányokat folytatott. Egyetemi éveinek befejezése után állást ígértek neki, ő azonban hazament Marosvásárhelyre.

A könyvtárakat bújta, kutatott, tanulmányokat, cikkeket jelentetett meg városa múltjáról, az egykori céhekről, külömböző iparágakról, hajdani szokásokról. 1879-től rendszeresen közölt rajzokat, karcolatokat is. Neve már viszonylag ismert tehát, amikor 1880-ban Kolozsvárt újságíró lett, a Kelet, majd a Kolozsvári Közlöny című lapnál, amelyben egy alkalommal ezt írja: “Mindennap jegyezgetjük a bajokat, mi, vidéki újságírók. Hiány van itt bizony sok, szegénység, üresség, harc, ingerültség.” 1880-ban a Petőfi Irodalmi Társaság is tagjává választotta. 1881-től néhány évre visszavonult Marosvásárhelyre, részben szívbaja miatt. 1886 végén Kolozsvár címmel napilapot indított. Lapszerkeszrési etikáját így fogalmazta meg:” Csak egy szabályunk van: igazat kell írni.” Mint szerkesztő, újságíró, iskolát teremtett. Az erdélyi irodalom önzetlen szervezője volt, az ő kezdeményezésére alakult 1886-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság.

Ebben az időben vette feleségül Korbuly Irmát, az akkori kolozsvári lapvállalkozásokban nagy szerepet játszó Korbuly József lányát. (Ő lesz majd írói hagyatékának lelkes gondozója.) 1891 őszén idegbetegsége miatt kénytelen volt felhagyni a közírással, a lapszerkesztéssel, és visszavonult Marosvásárhelyre. Asztétikus életmódot folytatott, kertészkedett, fúrt-faragott. Irodalmi tevékenységét azonban továbbfolytatta. Újjászervezte a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságot, és mint a társaság elnöke 1897-ben pályázatot hirdetett a székely népmesék és mondák összegyűjtésére. Újra és újra tollat vett kezébe, újabb novellásköteteket jelentetett meg, érdeklődéssel figyelte mindazt, ami az irodalmi életben történt. Nyugtalan, fiatalon megtámadott idegzete azonban mindenre érzékenyen reagált, a magány sem tudta megnyugtatni, s végül a kolozsvári elmegyógyintézetben halt meg. A marosvásárhelyi temetőben elhelyezett, maga tervezte sírkövén a név és a két évszám mellett ez olvasható:”Lelje fel ott túl mindazt a szépet és jót, amiről itt életében álmodott.”